Van egy titkom...

A nagymamámmal most beszélgettem. Mindig is ő volt a példaképem.

Ő tényleg mintaember a maga konzervativizmusával, de ő teljesen más.

Nagy szíve van, nagylelkű, kedves, humoros, mosolygós, de hatalmas tartás van benne.

Büszke, de engedésre képes. Sosem nyafog, milyen sérelmek érték az életében, ritkán kér segítséget és általában mindent egymaga tesz. 1 éves voltam, amikor meghalt a nagypapám, azóta ő egyedül van. Több embertől kap bókokat, hogy például ő milyen szép nő lehetett életében, sokaktól elismerést szerez a puszta jelenlétével. Nem túlzok, nem vagyok egy rajongó típus, de a nagymamám iránt akkora tisztelet van bennem és csodálat, mint más iránt nem.  

Pedig ő egy egyszerű ember, ha lehet így fogalmazni. Falun nőtt fel, egyszerű érettségije van, mert pénzük nem volt továbbtanulásra, de így is építész lett belőle. Felépített magának mindent és nagyon jó férjet választott magának. Talán ma már, ha valaki azt mondja erkölcs, mindenki vonogatja a vállát, hogy az erkölcs(ös) szót csak a buta, felszínes emberek használják, mert senki sem elég erkölcsös, mindenki megbukik ilyenben. A nagymamámra én mégis abszolút azt mondom, hogy tudja, hogy mi következik mi után. Szívesen lennék a helyében, de sajnos én én vagyok, a saját utamat kell megjárnom a saját hülyeségeimmel.

De néha olyan jó érzés belegondolni, hogy ő az én nagymamám.  

Arra jöttem rá, hogy írói válságban vagyok. Nem csak itt, hanem úgy általában is. Kerestem, hogy mik lehetnek az okai, hogy ennyire távol áll tőlem már ez az egész. 

Az igazi okát nem tudom, de van egy-két ötletem.

Ha visszagondolok a "termékeny" korszakomra, mindig eszembe jut az elsődleges célja azoknak a dolgoknak, hogy miért írtam. Ami talán a legfontosabb volt számomra, hogy kiírjam a fájdalmat magamból, a csalódásokat, és rácsodálkozzak ezekre az érzelmekre.

Miután a szerelem eltűnt az életemből, a világ volt a következő célpont. Körbenéztem, mi van körülöttem, furcsa teóriák jöttek a fejembe, beteges ötletek, de tetszettek, ezért leírtam őket. Aztán következett egyre több elismerés. Sokan biztattak, édesanyám el volt ájulva tőlem, és ez is egy hajtómotor volt, hogy alkossak.

Folyton írtam, aztán leszoktam a versekről, és jöttek az apró, novellaszerű irományok. Ezzel egy magasabb szintre léptem úgy éreztem, és tényleg. Még többen mondták, hogy nagyon jó, abba ne hagyjam. Aztán valami megállt bennem.

Már nem gondolkodtam annyit, már semmire sem tudtam rácsodálkozni. A felgyülemlett dolgokat máshol vezettem le, és megrekedtem itt.

Már nincsen olyan hangulatom, mint annak idején.  Hiányzik. Valahogy mégsem annyira, hogy naphosszát írjak, és ötleteket gyűjtsek a fejemben. Folyton az a gondolat van bennem, hogy mi értelme, minek gondolkodni, csak teher a vállamon. Aztán meg ott a másik felem, aki elolvassa azokat, amiket írtam, és folyton kedvet kap alkotni, hogy írni, írni, írni.

Valahogy ez most nagyon nem akar előjönni.

A másik ok, amire gondoltam, hogy miért van ez velem: mostanság túl jó kedvem van. Ha semleges a kedvem, akkor sem negatívan.

Valahogy élvezni akarom az életet, nem akarok melankolikus, kis gondolkodó írópalánta lenni, de ha ezt ilyen bátran le merném írni, nem lenne igaz...

Szóval, itt a szünet. Úgy döntöttem, hasznosan akarom tölteni.

Csak kéne valami csoda, amire rá tudnék csodálkozni, ami robbanómotorként adna löketet egy jó kezdésnek.

Szóval szurkoljatok! 

Tegnap teljesen magamba voltam zuhanva. Egész nap sírni tudtam volna, reggel korán kellett kelnem, mert barátnőmnek a szülinapjára megjött egy megrendelt, saját készítésű póló. Persze, nem jött időben, rengeteget vártunk reggel rá, nekem iskolába kellett mennem, úgyhogy tök jól elkéstem. Mialatt várakoztunk a futárszolgálatra, anyuval el kezdtünk beszélgetni apuról. Nem volt túl jó érzés, sőt, egész nap frusztrált minden. Nem tudtam odakoncentrálni, ráadásul egy hatalmas töridolgozat is várt volna rám másnap. Mindig kerülgetett a sírási inger, de hál' istennek nem fakadtam ki. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak, ráadásul kiszúrt a matek tanár is, hogy nem vagyok túl jó passzban, szóval előtte is égnem kellett egy picit. Mióta M-mel vége a találkozgatásunknak, újra kicsit magamba fordultam, mit ne mondjak, megviselt, hiszen ha még mindig tartana, biztos vagyok benne, hogy ő tartaná bennem a lelket, de most egyáltalán nem tudtam sehova se koncentrálni, teljesen elfogott a nihilizmus. Hazaérve szinte alig-alig vettem elő a törifüzetem és tanultam, állandóan mindenfelé jártak a gondolataim, bambultam magam elé. Aztán, mintha valami természetfeletti erő megsajnált volna, egyszer csak látom, hogy kaptam egy üzenetet facebookon. Egy srác írt. Egy évvel ezelőtt találkozgattunk, nem történt semmi, de én biztos voltam benne, hogy járni fogunk, aztán egyszer csak se kép, se hang; eltűnt. Ezt nem egyszer játszották már el velem, más emberrel kapcsolatban is volt már erre példa. Akkor nagyon ideges voltam, nem tudtam sehova se tenni, folyton magam okoltam, nem értettem az egészet. Annyit tudok, hogy akkor nekem nagyon kellett az a srác. Amolyan elvont kicsit, mint én. Olyan jókat tudtunk mindig filozofálgatni, közösen őrült ötleteket kitalálni. Volt a srác körül valami különleges légkör, ami mindig megbolygatott.

Most, pedig írt, hogy mennyire sajnálja, hogy anno így szó nélkül itt hagyott, most már belátja, hogy nem volt túl jó húzás, de lelki problémákkal küzdött és most volt bátorsága írni nekem, hogy bocsánatot kérjen.

Mit ne mondjak. Hihetetlenek ezek a véletlenszerű időzítések. Csak az a bökkenő, hogy egyre kevésbé hiszek a véletlenekben.  Mintha lenne egy őrangyalom, aki nem hagyja, hogy ennyire magamba zuhanjak. Persze, a töri reménytelen volt már akkor, kicsit későre időzítette a srác (vagy az őrangyal?!), de valahol itt belül megnyugodtam.

M iránt még mindig erősebben érzek, sőt kifejezetten hiányzik, de remélem ez a srác tud segíteni, mert M már másé és akármennyire is bizonygatta, hogy de ő tudna szeretni, és tudna rám figyelni, sőt a tenyerén hordozna, de a szíve már régen egy emberé, és én ezt nem bírnám elviselni. Persze, lehet kicsit túlzóan írok, de belőlem a szerelem iszonyat intenzív érzelmeket képes kiváltani, nem véletlenül írok így róla.

Idő kérdése mire elmúlik ez a fellángolás M-mel kapcsolatban, hiszen X-nél is mennyire be voltam zsongva még anno, most meg egyszerűen már nem érdekel. Ha látom, hogy rám ír, vagy meglátom valahol, már nem ugrik meg a mellkasom. Minden idő kérdése.

Alig várom a hétvégét. Megyek koncertekre, picit talán elfelejtek mindent és mindenkit és kitombolhatom magam.

 Ja és ma lógok, anyuval megbeszéltem, hogy nem megyek be. Szóval, a töri nem reménytelen!

Ó tejóég, most nézem, hogy mióta nem írtam. Ennyire elvette volna ez a pasi az eszem?

Annyi minden történt velem azóta, mióta nem írtam, azt sem tudom, hol kezdjem.... 

De talán, ami a legfrissebb: Tegnap döntöttem úgy, hogy befejezem vele ezt a félig járunk félig nem dolgot.

Ugyanis M-ről kiderült egy-két dolog. Azóta mióta nem írtam, elég sokat találkoztunk, és mélyült a kapcsolatunk, viszont egyre inkább elkezdett valaki zavarni. Egy lány, természetesen. Ezt a lányt én ismertem régebbről, és M is mesélt róla egy-két dolgot. Azt kell tudni az ő kapcsolatukról, hogy 1 évvel ezelőtt ismerték meg egymást. Akkor még úgy volt, hogy járni fognak, viszont a lánynak két udvarlója is volt, M és egy másik pasi és a lány úgy döntött, hogy azzal fog járni, aki előbb lép. Nos, nem M lépett előbb, így azzal a másik sráccal szűrte össze a levet. M-mel azóta irtó jó barátok, de ezt mindenki tudja, hogy több annál. 9 hónapja van már a csajnak barátja, mégis M-mel van mindennap. 

Először furcsának, érdekesnek találtam az ő kapcsolatukat, aztán egyre több elszólalása volt M-nek a lánnyal kapcsolatban, és egyre több ismerőse mondogatta, hogy milyen helytelen az, amit ők csinálnak, én pedig egyre inkább el kezdtem agyalgatni. Egyre többet gondolkodtam, törtem a fejem, vajon mit tudnék tenni, hiszen egyértelmű, hogy milyen "sorsot" szán nekem M. Igaz, hogy bár teljesen oda van/volt értem, mégis itt volt a lánnyal való kapcsolatuk nyitott kérdése.  Egyre többet kezdett el beszélni róla, többek között: "Ó már tudom mit veszek szülinapjára, szerinted jó ötlet?" "Hát ma is találkozom vele, nyomtattam neki puskát." és egyéb érdekes mondatok.

Tegnap végre kibújt a szög a zsákból. Végül is magamra erőltettem azt, hogy megmondjam neki, hogy nekem ez így nem működik. M teljesen igazat adott nekem, de elkezdett a lehető legviccesebb magyarázatokkal mentegetőzni. Azt mondta, hogy bár a lánnyal kapcsolatban úgy érez, hogy össze akar házasodni vele, de velem sosem tolt volna ki, ő igazán tudna engem szeretni tiszta szívből, én erre megkérdeztem tőle, hogy de miért vágyik más lányra akkor?

Erre végre kibökte a végszót: mert bár ez kicsit önzőnek tűnik, de a lánnyal kapcsolatban nem akarja elsietni a dolgot, hiszen ha ők egyszer összejönnek úgy érzi most, hogy egy életre szólna, de addig azért szeretne másokkal lenni, más kapcsolatokban satöbbi.

Kicsit megrémisztett ez a gondolat. Számomra ez abszolút bigámia és annyira idegenkedem ilyen dolgoktól, talán van bennem akkora önbecsülés, hogy ne érjem be ennyivel, szóval kicsit büszke is vagyok magamra, hogy nemet mondtam végül. Persze, most teljesen üresnek érzem magam, és hiányzik, mert már el kezdtem kötődni hozzá. Minderre tegnap jöttem rá, amikor kimondtam, hogy mit gondolok és utána nem tudtam abbahagyni a sírást. Nagyon megkedveltem, és kifejezetten jól éreztem vele magam. Sok mindenben hasonlítunk és sokan mondták, hogy mennyire összeillünk, hogy jöjjünk össze, mert irtó jól mutatunk egymás mellett. Tudom M-ről, hogy egy végtelenül őszinte és rendes ember, csak ezzel a dolgával tényleg nem tudok egyetérteni. Volt egy kis idő, mialatt azt hittem, hogy talán megváltozik a lánnyal való viszonya, hogy ez annyira nem mély, de ez már abszolút benne van és máshogy nem tudok fogalmazni, de olyasmi mint amikor az alkonyatban beszéltek egyfajta "bevésődésről". Nevettem is, hogy pont ez a szó jutott eszembe, de ebben minden benne van. Az, hogy mennyire tud kötődni, mennyire képes mindenét feladni és elvakultan beleesni valakibe. 
Én sosem tudnék így érezni. Most azt érzem legalábbis. Anyuval beszéltem erről, hogy tőle örököltem azt a tulajdonságomat, hogy amíg nem érzem magam biztonságban, amíg nem klappol minden, nem tudok szerelmes lenni. Nem megy. Automatikusan felépítek magam előtt egy falat és a félelem, ami visszatart abban, hogy szabadjára engedjem minden érzésemet. Mint egy hatalmas kerítés, amit csak zsugorítóval lehet eltüntetni, hogy át tudják ugrani a sok apró érzelmek. 

Hogy mitől is félek valójában? Nem az embertől, hanem a kapcsolattól. Attól, hogy rossz emberbe leszek szerelmes, hogy megbánom és elvesztegetem az időmet egyetlen ember miatt, úgy hogy talán annyira meg sem érdemli. Most képes vagyok végre nemet mondani, és nem az a célom, hogy mindenképpen szerelmes legyek végre. 2 évvel ezelőtt  pont ez volt a legnagyobb hibám. Úgy elnéztem a barátom hibáit, sőt átformáltam a fejemben, illúziókba akartam szerelmes lenni, ő pedig csak egy eszköz volt arra, hogy végre legyen valaki, akit imádhatok, és aki viszont teszi ezt.

Néha megborzongok ezeken, amikor elgondolkodom rajtuk. Kétségbe vagyok esve, hogy vajon ezt szánja-e nekem a sors, hogy folyton rettegjek és félelmekkel teli szemmel nézzek körbe a világban. 

Csupán abban reménykedem, hogy lesz, aki megváltoztatja ezt bennem. Akinek én leszek az első, aki biztonságot nyújt, és tud rám vigyázni. Bár most még mindenkinek azt mondom, hogy csak saját magadban bízhatsz, ha mindenedet rárakod a másikra, hatalma lesz elveszíteni őket. Itt belül azért reménykedem, hogy lesz, aki nem szán magának mást, minthogy tudjon vigyázni valakire, tudja a tenyerén hordozni a másikat.

Kis álomvilágra mindenkinek szüksége van, hogy tudjon hinni valamiben, tudjon mibe kapaszkodni, mert én most nagyon nehezen tudok.

Sokan mondták, hogy az utóbbi időkben igen megváltoztam. És tényleg. Aláírom, amióta történt ez a dolog anyuval és apuval kapcsolatban átértékelődött bennem minden.  

Pontosabban már nem igazán látok semmiben sem értéket. Nem látom értelmét a dolgoknak, elvesztettem picit a példát magam előtt. Hihetetlen, mekkora szerepe van a szülőknek, a gyerekeik életében. Pedig ez igaz. Bárcsak saját magam tudnám irányítani a gondolatokat a fejemben, de valahogy mindig ugyanoda lyukadok ki: a világ nem az, aminek eddig képzeltem...

Ó ne. Kezdődik ez az egész járós, állandóan egymáson csüngős őrület. Már 3 éve nem tettem ilyet. Már azt is elfelejtettem, milyen az, hogy járni. Közben az van bennem, hogy nem akarok ráakaszkodni, inkább hagyom, hogy ő akaszkodjon rám, mert annak sose lesz jó vége, ha én ráakaszkodok akárkire is....

Próbálom éreztetni vele, hogy nem fogok miatta mindent félredobni, amit anno, az előző kapcsolatomban annyiszor megtettem, maximum csak akkor, ha már nagyon komoly kapcsolatról van szó közöttünk. Próbálok nem sokat beszélni és nem pofázni értelmetlen dolgokról. Próbálom éreztetni vele, hogy tetszik, de sosem mondom ki konkrétan. Nem azért, mert szégyellős lennék, inkább csak óvatosság. El akarom érni azt, hogy oda legyen értem, ne fordítva. Lehet, hogy ez a taktikázás lesz a vesztem, és lehet, hogy belebukok, de tudom, ha elkezdenék "rámászni", akkor nem érezném jól magam, sőt....

Ez így most abszolút jó. Folyton mondja, hogy mennyire jól érzi magát velem, ezt még tegnap mondta, amikor azt hittem, hogy egyáltalán nem volt jó neki velem. Csak punnyadtunk, meg én sem préseltem ki semmiféle normális szót magamból. Sorozatot néztünk, amin sokat nevettünk, néha megcsókolt és puszit adott az arcomra, de ennyi. Eltelt 2 óra, ő dolgozni ment, én meg haza törit tanulni. Este pedig írt egy olyat, hogy "mondtam már, hogy mennyire jól érzem magam veled?", én meg úgy elcsodálkoztam ezen.

Mosolyogtam, mint egy gyogyós.  

A hétvégére leszek kíváncsi, szombaton lesz a szülinapja, és nála alszom.

Már alig várom. Nagyon várom. Nagyon nagyon.

Persze anyuék abszolúte töredékét tudják csak ezeknek a dolgoknak. Azt hiszik, sokkal kevesebbet találkozunk, szombaton pedig másnál alszom.

Azért remélem nem lesz belőle bukta, mert eléggé beleéltem magam.

De még küzdök a teljes beleélés ellen!  

M-mel a héten viszonylag sokat találkoztunk... Folyton találkozni akar velem, és annyira furcsa újra ilyen dolgokba csöppenni, ilyen hamar, ilyen intenzíven. Még mindig nem győztem le a kapcsolatfóbiámat. Pénteken találkoztunk, náluk voltam, úgy volt, hogy segít a töriben, aztán rájöttem, hogy rossz füzetet hoztam magammal, így meg már eléggé értelmét vesztette az egész, mert abba a füzetembe volt leírva, hogy milyen témák várhatóak. Aztán kicsit elszaladtunk a lóval, elég hevesen csókolóztunk... és megtörtént. Én meg köpni-nyelni nem tudtam utána, mert egyáltalán nem számítottam rá, de nem bántam meg, mert nagyon jól érzem magam vele. Igazából nálam az "odaadni önmagam" kicsit más fogalom. Ha odaadom önmagam, az azt jelenti, hogy a szívemet adom, a figyelmemet, a törődésemet. Én ezek után ugyanúgy állok vele, még mindig azt érzem, hogy nem járunk... pedig már a munkatársainak is be akar mutatni, hogy menjek be, hadd dicsekedjen velem egy picit. Persze, én mindig terelem, mert ez mind mind olyan gyors...

A tegnapom viszont iszonyatosan jó volt, ahhoz képest, amilyen rosszul indult. Anyu sírva jött haza a munkából, miközben apuval vártuk az ebéddel. Még előző este sírva mondta, hogy neki az életében egy hatalmas kudarc, amit apu tett/tesz. Ő retteg attól, hogy egyedül kéne leélnie az életét, pedig el akar tőle válni, és én is ezt mondtam, hogy az lenne a legjobb, de a szívem szakad meg, ahogy látom ilyen összetörten és valahol nagyon haragszom apura, főleg azok után, miután anyu mesélt egy-két dolgot róla. Szörnyű volt, egész nap azt vártam, hogy kimozduljak végre.

Aztán jött a szokásos üvöltözés anyuval, hogy már megint nem a tanulásra koncentrálok, hanem buli, haverok, fanta. Én persze, nem tudtam belenyugodni abba, hogy fél12ig enged el, és szégyellem magam emiatt, hogy ilyen önző tudok lenni, de valahogy menekülni akartam a házból.

Végül is sikerült is kicsikarnom a két órát. W-vel, a legjobb fiú barátommal mentünk el. Hoztam magammal bort, persze bornyitót nem, így a lakáskulcsommal próbáltuk kinyitni. Jött még W két haverja is, hogy segítenek, aztán az lett az eredménye, hogy beletörött a kulcs. Visítottunk, könnyeztünk a röhögéstől, és úgy döntöttünk, elmegyünk a helyi étterembe és kérünk egy bornyitót. A fejeket el lehet képzelni, amikor elmondtuk szándékunkat ott bent. Az üveges tekintetek, azt sem tudták, hogy mihez fogjanak. Végül is nagy erőfeszítések árán sikerült. Akkora röhögőgörcs fogott el egész úton, végre éreztem, hogy boldog vagyok. Ittunk, bár a bor meglehetősen rossz volt, de lehet, csak azért mert rossz emlékeim vannak róla, meg nem is volt édes bor. W-vel nagy nehezen legyűrtük és a másik két srác vezetett, így ők csak nevettek rajtunk. Aztán jött egy ötlet, hogy kocsikázzunk. Felcsillant a szemem, hogy én nagyon szeretek utazgatni, kocsikázni. Persze, hogy nem gondoltam, hogy ez amolyan fiú-módra kocsikázás, amikor kepesztesz 130-cal és összevissza forgatod a kormányt. Picit megijedtem, de nem attól, hogy ilyeneket csináltak, hanem, hogy nem volt halálfélelmem az alkoholtól. Tényleg nem éreztem semmit, csak azt, hogy ide-oda ráncigál néha az autó. Hihetetlen, mennyire képes felbontani a korlátokat az alkohol. 

Végül is elvittek M-mig. Az egyik haverjánál volt, szombatonként társosozni szoktak pár emberrel. Beléptem és olyan jó volt. Activityztünk és annyit nevettünk, mondtam, hogy én nem szoktam activityzni és tök béna vagyok, de ahhoz képest középsők lettünk a három csapatból, szóval elég jó párost alkottunk M-mel. Aztán valaki felvetette a témát, hogy mi mióta is vagyunk együtt, én meg mondtam, hogy azért még nem vagyunk együtt, és M picit megilletődött ezen, utólag mondta is, hogy de járunk már egy ideje, csak nem mondjuk ki.

Eléggé megrémültem ettől a kijelentéstől. Jó érzés, de még mindig nem élem bele magam, hiszen, annyira nem is ismerjük még egymást, lehet kiderül nem is az a másik, mint aminek hittük. Jobb félni, mint megijedni...

Na akkor most felteszek egy kávét, és belelovalom magam a történelembe, ÚGY hogy a tanár azt mondta előző héten, hogy ezen a héten még valószínű, nem írunk, erre ma bejelenti, hogy holnap írunk a krími háborúból, olasz egység, német egység, usa polgárháború és még sorolhatnám.... tökjó tényleg. Az ötöst már most gyászolom.

Oké, hogy a megye legjobb töritanára tanít, de ez akkor sem hatalmaz fel arra, hogy ennyire kicsesszen velünk...

Kezd visszajönni a szerencsém.

A héten folyton folyvást rohantam mindenfelé, tele voltam bonyodalmakkal, de aztán minden úgy nagyjából helyreállt. Minden a szerdával kezdődött, amikor C-vel elmentünk ruhát nézni. Az egész várost bejártuk, de sehol semmi, viszont cipő annál inkább akadt. Elég drága volt, szóval csak kinéztem magamnak. Már csak anyuékat kellett megfűznöm, de úgy hiszem, hogy elég könnyen ment. A vicc, hogy valójában én nem hordhatnék magassarkút, mert van egy velem született betegségem (donga láb), de túl hiú vagyok ahhoz, hogy ne hordjak magassarkút. Egyszerűen beleszakadna a szívem, ha sose hordhatnék magassarkút, persze, majd nyilván megszívom a levét, hiszen anyu nem is engedi, így sosem mondhatom meg, hogy éppen magassarkúra költöm a pénzem.Ez is így alakult, ruhát mondtam anyuéknak. Nagy nehezen bele is mentek el is indultam a buszra.... az egész napom rohanással telt el, mindenfelé rohangáltam csütörtökön, és végre elértem nagy akadályok ellenére a cipős boltba (ami mellesleg a világ másik részén van). Az a magassarkú nem volt a méretemben, amit kinéztem, viszont volt ott egy másik - ezerszer jobb (és persze drágább) - cipő. Mondtam is az eladónak, hogy egy ezressel kevesebb van nálam... nincs elég pénzem rá. Mondta, hogy semmi baj, akkor levesz 10%-ot belőle, és olyan rendes volt.... Aztán most jött a bonyodalom, ugyanis olyan fáradt voltam, hogy kiment a fejemből, hogy egyáltalán nem annyi van nálam... viszont az eladó már beütötte. Nagy problémázás és pofaégés után végül is megállapodtunk abban, hogy másnap visszajövök a pénzzel. Ez sem volt túl egyszerű. Ez már péntekre esett - a szülinapomra.

Előre megterveztem, hogy melyik buszra hogyan mikor hol szállok fel. Még az időpontokat is felírtam sorrendben. Persze, pechemre, ez a rohadék buszhonlap egyáltalán nem azt írta, ami valójában volt. Így egy fél óra késéssel értem oda a fodrászhoz és végül is nagy izgulás árán végre teljes lett a kép: megvolt a cipőm, ruhám, körmöm, hajam. Úgy volt, hogy K és még két osztálytársam nálunk alszik, mert nem tudnak hazamenni. K-ért és a másik barátnőmért, S-ért kimentem a buszállomásra és azt láttam ,hogy S sír. Kiderült, hogy csinált nekem egy többemeletes tortát, a kedvenc színeimből állította össze és még előző héten próbatortát is csinált az anyukájával és mikor leszállt a buszról, egy akkorát placcsant az aszfaltra, hogy öröm volt nézni, hogy egy ekkora munka milyen könnyen képes a semmibe menni. Olyan rossz érzés volt látni, és még is jól esett titkon, hogy S ennyit fáradozott miattam. 

Aztán hazaértünk még a gyantázáson is túlestem és végre tudtam teljesen a bulira koncentrálni. Vittünk mindenféle sütit, piát, laptopot - a zenéhez.

Aztán megkezdődött a buli. Elég sokan jöttek, bár több emberre számítottam. Annyi szép dolgot kaptam, hogy alig bírtam köszöngetni, és hogy lássák, mennyire boldog vagyok.

Aztán jött a bonyodalom....

M szólt, hogy a haverjaival jönnek. X szólt, hogy mégis tud jönni.

Én pedig a székre roskadva fogtam a fejem, hogy úristen ebből itt mi lesz.

M-mék érkeztek meg előbb. Odaültem közéjük, mert ők külön ültek egy picivel. Annyira imádom azt a társaságot, amibe M van. Többek között lehet azért, mert egy suliba jártunk mindannyian, de az összes haverja egy egyéniség hatalmas poénbombákkal. Na meg hihetetlenül pletykás az összes. M-mel kezdtünk összemelegedni, sőt elkerülhetetlennek éreztem azt, hogy aznap ne legyen valami.

Aztán közben megjött X. Mint utólag kiderült,  egész nap dolgozott, és sietett, hogy eljöjjön. De csak ült, ült, ült és ült. Nem ivott, csak néhány emberrel beszélgetett. 

 Én meg nem tudtam vele beszélgetni, mert mindig valaki megállított. S elmondásai szerint, a srác csak miattam jött el (mert úgy volt, jön egy másik lány is, akiért odavan). 

Viszont aznap este engem M sokkal jobban érdekelt. Annyira, hogy megint csókba torkollt az egész és annyira jólesett. Ráadásul a haverjai állandóan poénkodtak meg le akartak minket buktatni. De X mindezt nem látta... Szóval ennyiben büszke vagyok magamra, hogy nem bántottam meg senkit.  Megkaptam egy embertől, hogy milyen rossz a buli, mert hogy mindenki kedvtelen és én nem is vagyok ott, aztán faképnél hagyott.

Volt bennem már annyi alkohol, hogy ezen elsírjam magam. Ott ült mellettem M és C is vigasztalt, hogyha valaki jól akarja érezni magát, úgy is jól fogja, ez a buli rólam szól, azt csinálok, ami kedvem tartja.

M közben ott volt mellettem egész végig.

Utólag, mint kiderült, a haverjainak nagyon szimpatikus voltam és hogy mindenkinek...

és náluk ez nagy szó, ha már mindenkinek bejöttem.

Jólesett.

Ez az egész olyan jólesik. Ma is filmet néztünk M-mel. Egész végig egymáshoz bújtunk és úgy néztük. Mindez most olyan nyálasnak tűnik így visszaolvasva, és furcsa, hogy újra ilyeneket élek meg. Lassan már 3 éve nem tudom, hogy ez mind milyen érzés és mivel jár.

Kezdek újra hiperaktív lenni. Az a baj, hogy X pedig már szinte egyáltalán nem is érdekel. A barátaim körül mindenki azt mondta, hogy M sokkal jobb, mert még jobban is néz ki és aranyosabb is.

Csak félek még mindig, hogy ez az egész csak ideiglenes, aztán M rájön, hogy nem is vagyok olyan jó, mint hiszi, vagy mint elvárja. Szóval, nem élem bele magam egyáltalán nem.... Pedig lehet, hogy kéne. 

Végül is M-mel elég jól sikerült a randi. Kicsit deja vu érzés volt, amikor a padon ülve zenéket mutogatott a telefonján (hozzáteszem: -500fokban). Két évvel ezelőtt is ugyanígy volt minden, még az évszak is. Ami a leginkább tetszett, hogy M zenei ízlése semmit sem változott. Azóta, amióta mutatta ezeket a számokat, folyton csak őket hallgatom. Beültünk egy helyre, mert igen hideg volt már a végére, akkor elég aranyos dolgokat csináltunk, bár az picit zavart, hogy vesztett a szombat esti beszédességéből. Lehet, hogy csak a hétfő...

Amikor hazakísért, újra elcsattant egy-két csók, és elég furcsa bár, de sokkal jobban esett, mint szombaton, sőt kifejezetten éreztem is valamit. Az az egyetlen bajom, hogy még mindig nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá, hiszen még csak másodjára találkoztunk, és mégis már bejön a képbe a csók. Nem baj, amíg jólesik, sosem baj, csak attól tartok, hogy túl hamar engedtük egymást közel. 

Említett egy fesztivált; a Novarockot. Eddig a VOLT fesztiválban gondolkodtam, sőt azt terveztem, hogy odamegyek, de amikor megláttam, hogy milyen fellépők lesznek (Linkin Park, Metallica, Nightwish, Offspring, Billy Talent, Evanescence, Within Temptation), azonnali szívritmuszavart okozott. A vágyam mindig is az volt, hogy egy olyan fesztiválon legyek, ahol csak is kizárólag azok a zenekarok legyenek, amikért ölni tudnék. Bár ezeket mind-mind rég hallgattam és már igencsak megváltozott a zenei ízlésem, de a régi még jócskán maradt bennem. Tudom, hogy az ember csak azokra a zenékre tud igazán tombolni, amik valamilyen emlékeket adnak, az az igazi, régenélt hangulat csap meg, na meg a fesztiválhangulat. Ez a 7 név magába foglalja a "gyerekkorom". Régen kis igazi lázadó voltam, és ez az énem még megragadt bennem. Persze, az új zenék is varázslatosak tudnak lenni, de azokat, amikhez az emlékek fűződnek, a hangulat és a saját éned mindent lesöpörnek. Szóval, nagyon úgy tűnik, hogy a Novarock lesz a befutó, már csak anyuék támogatására lenne szükségem.

C-vel holnap találkozom, hál'istennek már jobban van. Az én kedvem is picit javult.

Holnap közösen nézünk péntekre ruhát meg cipőt, hátha rábukkanok valami értékre...  

Teljesen ki vagyok akadva a mai napra...

Először is, mint kiderült, X tényleg az, akinek gondoltam. Reggel, ugyanis, egyik osztálytársammal beszélgettem róla, és mesélte, hogy miért nem meséltem előbb, mert még mikor azon az "ominózus bulin" voltunk, és jól elvolt egy másik osztálytársammal, másnap azt írta neki, hogy megint elkezdett többet érezni iránta. Persze, ez nem jelent semmit, meg szingli, de azt hittem, hogy hagytam benne legalább annyi nyomot, hogy ne párhuzamba két csajt hülyítsen. Van két hülyítési módszer. Van az, ami még úgy elmegy, hiszen semmi érzelem nincs benne, csak bókolás, egy kis incselkedés, és van a másik fajta, ami ennél sokkal kegyetlenebb. Amikor az ember más érzelmeire próbál hatni, na az a veszélyesebb. X pont ez a fajta és ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy ő ezt nem direkt csinálja (hiszen, ha annyira megtervezett lett volna, nyilván olyan lánynak csapja a szelet pluszban, aki nem az osztálytársam és még egyértelműen jóba is vagyok vele...) . Egyszerűen csak a pillanatnyi érzelmei irányítják. Ez nem gond, csak rosszul esik, hogy ennyire nem jelentettem neki semmit. Pontosabban, elhitette velem, hogy különleges vagyok, hogy más vagyok mint a többiek, és kiderül, hogy á dehogy. Akaratlanul is a földbe tiport ezzel, de mindegy, ez még semmi ahhoz képest, ami ma történt.

Kiderült ugyanis, hogy C italába még pénteken belekevertek valamit. Először csaj izzadt, aztán taknya-nyála egybefolyt, egy kis idő múlva foltokat kezdett el látni és aztán elájult.

A kidobók úgy vitték ki és vissza sem engedték, mert drog befolyása alatt áll. Mindenki körbevette, nézte.... néhányan nevettek, néhányan a fejüket fogták. Senki nem hívott mentőt, segítséget, semmit.... előítélet. Na mindegy, lehet én sem mentem volna oda hozzá, ha egy ismeretlen ember lett volna, szóval nem kezdek írogatni a lelkiismeretről...

Most ez picit kiborított. M-mel 7-kor találkozom, már csak az lenne hab a tortán, ha az is szarul sikerülne...

Ó hogy az a... sosincs nyugtom. A szülinapomhoz sincs kedvem. Olyan idegesítő, hogy már egy ideje semmi jót nem tudok írni ide....